Bara Marianne egyedi tervezésű kalapok

Tina Magazin
2007. november - tina történet

A kalapkészítésben talált önmagára

Meglepő pályamódosítás

Bara Marianne elvégezte az orvosi egyetemet, és két évig dolgozott kórházban. Rájött, ez nem neki való: keresgélni kezdett. Tanult művészettörténetet, dolgozott galériában, könyvkiadóban, aztán belecsöppent a kalapkészítésbe. Azóta a honi és külföldi szakma által elismert masamód.

A műhelyként és szalonként is funkcionáló lakásban példás rendben illegetik magukat a különféle kalapok. A felső sorban dámás fazonokat, lejjebb sportosabb, kissé bohókás darabokat látok. A másik helyiség a műhely. Itt fából készült, emberfejet mintázó sablonok, félig kész fejfedők sorakoznak. Marianne csendes szerénységgel mutogatja az egyes modelleket.

- Ezek itt varrott kalapok, évekig csak ilyenelcet készítettem. Szabásminta alapján dolgoztam, és sokáig azzal foglalkoztam, hogy egyes térbeli alakzatokat hogyan lehet síkban kiteríteni. Az utóbbi időben formázok is. Például ezt a pirosat - mutat rá egy harang alakú fejfedőre - tompból készítettem. Ez egy kúp alakú filcdarab, amit bevizezek, rásimítom a formára, és addig alalcítgatom, amíg kalap nem lesz belőle. A nyári darabok selyemből, vászonból, szalmából lcészülnek.

Akkor kerekedik el igazán a szemem, mikor kiderül, a kalapkészítés technilcáját soha senkitől nem tanulta, maga kísérletezte ki a különféle módszereket. Addig huzakodott az anyaggal, amíg nem vált belőle hordható darab. A szakmát nemigen lehet manapság elsajátítani. Régebben szakközépiskolában is ta nították, de mára már ez is megszűnt. Élnek még idős mesterek hatalmas szaktudással, akiktől el lehet lesni néhány fogást.

Marianne gimnazista korában bölcsész szeretett volna lenni. Ám szabadidejében mindig szívesen batikolt, gyakran saját kezűleg alakította át ruházatát. Arra viszont nem gondolt, ezt valaha foglalkozásszerűen fogja űzni. Az orvosi egyetemre jelentkezett, és ideggyógyászaton dolgozott két évig. Aztán jöttek a gyerekek, és akkor már tudta: nem akar visszamenni a kórházba.

- Éreztem, hogy ez nekem nem jó - emlékszik vissza Marianne. - Így elkezdtem keresgélni. Foglalkoztam kortárs képzőművészettel, régiséggel, dolgoztam galériában, szerveztem kiállításokat, képszerkesztő voltam a Helikon Kiadónál, sőt, három évig még művészettörténetet is tanultam. Sejtettem, jó helyen járok, de nem kiszolgáló tevékenységre vágytam, és nem arra, hogy elmélettel foglalkozzam. Gyakorlatias feladatokat kerestem, a kezemmel akartam alkotni. Egyszer valaki megkért: készítsek neki pár ruhamodellt - ezekhez sapkák is dukáltak. Nem különösebbenterveztem, csak úgy nekiláttam. Ám ekkor éreztem: ez az, ezt kerestem! Életem legjobb döntése volt a váltás.

Aztán lassacskán beindult az üzlet. Besétált boltokba, otthagyott pár kalapot, valamint ismerőseinek is eladott néhányat. Tizenöt éve szabja, varrja, formázza a fejfedőket, már nem cseng ismeretlenül a neve, ha bemutatkozik. Tudják, jó, amit készít, és minden évben újdonsággal rukkol elő. Divatbemutatókon vesz részt, kalapjai külföldön is kaphatók. Egyéni megrendelésre szintén dolgozik.

- A legfőbb megmérettetés még mindig az: ha bejön valaki az üzletbe, tudok-e olyan modellt adni neki, amiben jól érzi magát, és amit akár évekig hordhat - magyarázza Marianne. - A legnagyobb szakmai sikeremnek azt tartom, amikor megkeresett egy hölgy, akinek pályafuttásom első éveiben készítettem kalapot. Jó érzés volt látni, mennyire szereti és becsüli azt a darabot, ráadásul egy ugyanolyat szeretett volna.

Marianne naponta három-négy órát tölt a műhelyében, a többi időt beszerzésre, ügyintézésre fordítja. Ügyel arra, munkája ne menjen a szabadideje és a magánélete rovására. Azt tapasztalta, ha túl sokat dolgozik, ezt is megutálja. Ám ha nem ül le naponta alkotni, egy idő után nem születnek új ötletei. És hogy náluk ki viseli a kalapot? Természetesen ő. Nyáron a napsütés ellen nagy karimásat, télen pedig kis puha sapkát.

Jánosi Valéria