Bara Marianne egyedi tervezésű kalapok

Praktika Magazin
1999. september

Kalapok bűvöletében

Pályaváltás - Sorsforduló - Bara Marianne

Sokszor a kívülről biztosnak, logikusnak és helyesnek látszó célok egyáltalán nem válnak be, sőt úgy tűnhet, teljesen zátonyra futott az ember élete, ha legbelül nincsen köze ahhoz, amit csinál. Ezt példázza Bara Marianne sorsa, aki társadalmilag elismert egzisztenciát, az orvosi hivatást adta a bizonytalanért, a késői útkeresésért.

- Úgy érzem, nagy bátorság és valami nonkonformizmus kell egy ilyen elhatározáshoz. - És még valami: az önkifejezési késztetés. Ilyen tekintetben az emberek különbözőek. Nekem a boldogságom és a nyugalmam függ attól, hogy abban, amit csinálok, alkotóan vagyok-e benne vagy sem.

- úgy érezted, az orvosi pályán nem találod ezt meg?
- Igen. Nálunk a családban mindenki orvos volt, és úgy gondolták, hogy nekem is ez a pálya lesz a legjobb. Tizennyolc évesen még nem volt elég erőm, élet- és önismeretem, tapasztalatom erre nemet mondani. Az egyetem után három évig dolgoztam, majd a szakvizsga előtt abbahagytam. Ekkor született a második gyerekem, és ez alatt az egy év alatt sikerült annyi erőt gyűjtenem, hogy erről a nem rám szabott pályáról képes legyek letérni.

-Merre kanyarodtál, mit kezdtél magaddal?
- Mindig vonzódtam a művészetek, a régiségek iránt. Egy állami vállalnál kezdtem dolgozni, ahol kortárs képzőművészeti alkotásokat értékesítettek. Anyanyelvi szinten tudtam franciául, és a külföldi galéristákat kellett a magyar művészek műtermében kalauzolnom. Jól indult, szerettem, de a nyolcvanas évek bürokratikus rendszerében ez még nem működött igazán jól. Nem kaptam szabad kezet, és végül személyi ellentétek miatt kellett elmennem.

- A galériás időszak után mihez fogtál?
- Próbálkoztam még az egyetlen, akkoriban jól működő magán galériánál, de ott sem volt szerencsém. Ekkor művészettörténetet kezdtem tanulni a Bölcsészkaron, hátha így többre jutok. Két és fél évet elvégeztem, amikor ráébredtem, megint ugyanott vagyok, mint eddig. Rengeteg lexikális tudást követeltek, csak az volt a cél, hogy mechanikusan visszaadjam azt az iszonyú mennyiségű anyagot, amit leadtak és feladtak, de az egyéni gondolkodásmódot egyáltalán nem igényelték. Eközben a Helikon Könyvkiadónál kaptam állást képszerkesztőként.

- Nem tartod elvesztegetett időnek ezeket azegyetemi éveket?
- Nem sajnálom annyira ezt az időszakot, mint az orvosit, mert ebből gyorsabban ugrottam ki És persze nem is volt teljesen haszontalan: elveztem a képek szépségét, a régik korok világát, tehát azt a vizuális élményt, ami ezzel járt és nekem fontos volt, azt egyáltalán nem bánom.

- Hogyan bontakozott 1Q végül is a mostani hivatásod, a kalapkészítés?
- Egy ismerős kötős iparművésznél kezdtem kísérletezni. Kötödei maradékokból csináltam ruhákat. Elég jól sikerült darabok születtek, majd megkért, hogy egy divatbemutatóra készítsek sapkákat. Rádöbbentem, hogy ez valami fantasztikus lehetőség, és megéreztem, hogy ebben magamra találhatok. A kalapkészítésben az a nehéz a ruhával szemben, hogy háromdimenziós. Térben kell gondolkodni, formázni, a kalapnak körkörösen kell jól kinéznie. Ez plasztikai tárgyformálás. Érdekes egyébként, hogy sok szobrászból vagy képzőművészből lett kalapos.

- Végűl is hogyan, kitől tanultad meg a szalmát?
- Ez küzdelmes időszak volt. Fölkerestem idősebb kalaposmestereket, hogy tanulhassak tőlük. Ez az út nem volt járható. Ma már értem, hogy miért. Ha valaki hosszú évek munkája során saját vérével-izzadságával kidolgoz valamit, azt nem adja olyan könnyen tovább. Az az ő titka. Másik úton közeledtem. A gyűjtögetett régi kalapokat vizsgálgattam, így próbáltam ellesni a technikát, hogyan csinálták a régi mesterek. Eközben én is saját magam „izzadtam ki" a szabásmintákat mindenféle szabás-varrás előképzettség nélkül, autodidakta módon.

- Van-e kedvenc korstílusod, formavilágod?- Sokáig a régi kalapok bűvöletében éltem, és olyanokat szerettem volna csinálni, mint a régiek. Az 1914. 6s 1930. közötti kor nagyon vonz, ezen belül a legkedvesebb időszakom a 10-es évek második fele, amikor levetették a nők a krinolint meg a nagy kalapot, és megpróbáltak valami mást. Bámulatos ruhákat és kalapokat csináltak. Öt év gyakorlás, kísérletezés után kezdtem rátalálni saját stílusomra.

- Milyen a saját stílusod?
- Úgy fogalmaztam ezt meg: olyat szeretnék, hogy ha ráülök, akkor sem lesz semmi baja. Rájöttem, hogy azért sem akarok már a régi szakemberektől tanulni, mert a klasszikus kalapok - bár utánozhatatlanul gyönyörűek - túlságosan merevek és ettől anakronisztikusak. Az én munkám átmenet az általában kapható varrott és a tompból formázott kalapok között. Puha, ugyanakkor igényes, van térbelisége, tartása, eleganciája. Szeretek „fejreszabott" kalapokat készíteni, amikor mindenkinek egyénisége szerint találjuk meg, hogy mi áll jól neki. Ez ugyan időigényes, de sikerélmény számomra. Amiről úgy érzem, hogy csak én tudom létrehozni, azok mind ihletett pillanatban született kalapok. Elkezdek valami egyszerű formát alakítani, egyet fordítok, tekerek, hajtok az anyagon, és kész van. Ez igazi csoda. Ilyenkor úgy érzem, én is csak eszköze vagyok az alkotásnak.

Vollner Judit